Aki követte a blogot az elmúlt hetekben, az tudhatja, hogy 10 napot töltöttem Hongkongban augusztus elején. Ez pedig nem egy hagyományos blogposzt lesz, mert hát Hongkongról már írtam korábban, így a nevezetességek felsorolgatása helyett inkább a személyes impresszióimat osztom meg veletek.
Rendkívül hosszú repülőút (átszállás és nyolc óra csatlakozásra várakozás) után gyakorlatilag mosott rongyként érkeztem meg a felhőkarcolók városába, ráadásul jó későn, már majdnem este 10 volt. Kint vártak minket a Wikimániás segítők – ugyanis erre a rendezvényre érkeztem, a Wikimánia a világ minden tájáról gyűjti össze a Wikipédiákat és a társprojekteket szerkesztőket egy nagy, négynapos banzájra. Némi tanakodás után az egyazon járattal érkező német, belga és iráni kollégával úgy döntöttünk, az Airport Expresszel utazunk be a városba, mert csoportos kedvezménnyel olcsóbb. Az Airport Express egy szuper kis gyorsvasút, hipermodern kocsikkal, keresztül visz a Cheklápkók-szigeten (Cheklapkok), amin a reptér fekszik, de persze mivel sötét volt, nem láttunk semmit belőle.
Kaulungnál (Kowloon) leszálltunk, és taxit fogtunk. A taxi fogás azonban nem úgy működik, mint idehaza, mindennek meg van a rendje. A metrómegálló egy bizonyos pontján szépen fel kell sorakozni, és a taxistand előtt a “földi diszpécser” kiosztja az éppen érkező taxikat a szerint, hogy hányan utaznak, hova mennek, stb. Kowloonban piros taxik járnak, és persze a másik oldalon van a sofőrülés, hiszen angol módra épp ellentétes oldalon vezetnek. Végigsuhantunk a városon a Kelet-Kowloonban található egyetemi koleszig, ahol a szállásunk volt. A suhanást szó szerint értem, mert a forgalom ellenére is hamar megjártuk és az utak szinte pihe-puhák, sehol egy kátyú. Nekik valahogy sikerül egy hétmilliós nagyváros útjait rendben tartani.
A koli egyébként remek hely, úgy 20 emeletes, elektronikus-kártyás ajtókkal, légkondival, 24 órás biztonsági őrrel, helyben kafetéria, ábécé, könyvesbolt, könyvtár-visszavivő konténer (a könyvtárból kivett könyveket egyszerűen egy nagy, kukának látszó konténerbe kell tenni…), bank és persze Octopus-kártyával is működő italautomaták.
Az Octopus kártya egyébként egy igazi csoda, nem csak tömegközlekedni lehet vele, hanem gyakorlatilag minden boltban elfogadják fizetőeszköznek, na meg az iskolai menzán is, csak feltöltöd és ollé! A közlekedés egyébként rendkívül szuper Hongkongban, a buszok is gyakran járnak (emeletesek, mint Londonban), az összes villamos emeletes (őrületesen jól néznek ki közelről), a metró pedig hipertech, gyakorlatilag behálózza a várost, és ha nem csúcsidőben közlekedsz vele, akkor a hideg légkondiját leszámítva baromi kényelmes is.
Nem elhanyagolható dolog az sem, hogy gyakorlatilag tényleg szinte minden ki van írva angolul. És legnagyobb bánatomra vicces félrefordításokat sem találtam itt, mint a kontinentális Kínában, pedig nagyon figyeltem. Alig pár olyan éttermet láttunk, ahol nem volt legalább a menü egy része angolul feltüntetve. Ha nem is mindenki beszélt folyékonyan angolul, de gagyogni elgagyogtak a legeldugottabb helyeken is.
Ami valóban megdöbbentő volt, az az, hogy Hongkong egy hihetetlenül zöld város. Lépten-nyomon parkok, kis zöld övezetek, a külvárosban valóságos erdős dzsungelek övezik a felhőkarcolókat, és nincs szemét. Tényleg, semmi. Mindenütt állandóan takarítanak, a közterületi mosdók pedig makulátlanok, automaták és igényesek. Ami még meglepő volt számomra, a meglehetősen kevés “fehér” arc. Több külföldire számítottam, bár lehet, hogy csak rossz negyedben voltam 🙂 Ami kifejezetten idegesítő volt a belvárosban: a főbb utak mentén “leszólítóemberek” ácsorognak, akik mindenáron öltönyt, órát és egyéb kacatot akarnak rád sózni. Ezért leginkább a kis mellékutcákban közlekedtünk, ott nyugi volt.
A szobák mindenütt nagyon picik, a szállodákban is (persze nem a 4-5 csillagos hotelekről beszélek), ez azonban értető – sok ember, kevés hely.
A város maga nagyon szép, bár a sok felhőkarcoló egy idő után mind ugyanolyannak tűnik. Azért szép élmény volt felmenni a Sky100 kilátóba, 100+ emelet magasról nézni le a városra, a lift 30 másodperc alatt ment fel ilyen magasra, az külön élmény volt.
Az ételek nagyon finomak voltak, világvároshoz méltóan Hongkongban mindenféle étterem megtalálható, így ettünk koreai és japán étteremben is. Az árak picivel drágábbak magyar fizetéshez mérten, de azért tűrhetőek. Ami nagyon kellemes: nincs borravaló, sem az étteremben, sem a taxiknál!
Az utolsó pár napomat sajnos tönkretette az Utor nevű tájfun, ami úgy döntött, mégiscsak ellátogat a környékre, így 8-as riasztás mellett várost nézni nem lehetett, mert minden be volt zárva, boltok közül is csak a plázában tanyázó szupermarket volt nyitva (de hál istennek az legalább igen…). Öröm az ürömben (?), hogy épp a tájfun idejére döntött úgy a fejem, hogy jól bedugul (hiába, a külső 40 fokhoz az állandó 20 fokos légkondis metró/szoba/terem/étterem azonnali megfázás nálam), így ágyban, kínai gyógyszerrel vészeltem át a szélvihart és a zivatarokat, tévét néztem (voltak angol feliratos műsorok) és neteztem (wifi gyakorlatilag mindenhol elérhető). Utolsó nap még félájultan az orrdugulástól beestem a kollégákkal a történeti múzeumba, ahol remek kiállítás volt Hongkong történelméről. Aztán sűrűn imádkoztam, hogy Utor csendesedjen, mire felszáll a gépem 🙂
Egy szó mint száz, bár a tájfun miatt sajnos több dolgot nem tudtam megnézni (Lantau szigetét, a mongkoki piacokat és még pár apró helyet), nagyon jó volt összességében. Zsúfoltsága ellenére is Hongkong egy nagyon szerethető és élhető város, csak ne augusztusban látogassátok, mert borzalmas meleg és pára van, no meg esetenként pár tájfun is ekkortájt vendégeskedik itt.
Xiablog 
és ott a szemetesen a fém! wáhhá
bizony :)) és koreaiul is rajta van 🙂